ALKOTÓI DÍJ 2001

Zsámbéki Gábort köszöntve úgy érzem magam, mint Moliere Fösvényében Jakab, aki megkérdezi, kihez beszél előbb az úr, a kocsisához vagy a szakácsához, mert akkor fölteszi a megfelelő fejfedőt. Zsámbékit köszöntve nekem is el kell döntenem, kit köszöntsek előbb, a rendezőt, a színigazgatót, a tanárt, a menedzsert vagy a nemzetközi színházi diplomatát. Talán helyesen tenném, ha tevékenységének azt az oldalát emelném ki, amelyben az elmúlt bő egy év során kiemelkedőt alkotott, hiszen a díj elsősorban annak az elismerése. Csakhogy ez a szűkítés nem könnyíti meg a dolgomat, mert az említett időszakban minden területen irigylésreméltó eredményeket ért el, szinte azt mondhatnám, hogy ahová lépett, ott fű sarjadt. Márpedig sokfelé járt.

Vegyük fő hivatását, a rendezést, legalább az itthoniakat, amelyeket módomban volt látni. Úgy tűnik, kirobbanó formában van. Tavaly a Tartuffe-fel elnyerte a kritikusok díját. Kevés ennél pikírtebb és fölszabadítóbb előadást láttam. Aki ebben az országban él, és ezzel mindannyian így vagyunk, az értékelni tudja az álszentségnek azt a fokát, amelyben az elkövető bőröndként viszi magával a készenléti házioltárt, hogy adandó alkalommal kihajtogtva demonstrálja religiózus elkötelezettségét. Elvont esztétikai fogalommal élve: vinnyogni lehet a röhögéstől. Másik rendezése, a pár hónapja bemutatott Szent György és a Sárkány mesteri karddal vág rendet Weöres Sándor liános-mágikus darabjának bozótosában, tiszta költői gondolatot és váratlanul új, expresszív színházi nyelvet teremtve. Ezt a hétpróbás remeket kezdőként egyszer már Kaposváron megrendezte, harmincnégy évvel ezelőtt; láttam azt is. Bravúrstikli volt, abból lett - mondjuk így: abból is lett - az, amit Kaposvár-jelenségnek nevezünk. Éppen harminc éve, hogy Zsámbéki főrendező lett Kaposváron; a Katona József Színház pedig Kaposvárból (és Székely Gábor szolnoki színházából) lett. Kaposvár tehát a Katona, tágabban a legújabb kori magyar színház bölcsője; ezért is említem ezt a történeti mozzanatot.

A Katona, melynek Zsámbéki az igazgatója, ma a legjobb magyar színház. Akkor is, ha voltak gyöngébb évadai; a legutóbbi történetesen nagyon erős volt, évek óta a legerősebb. Az is köztudott, hogy a magyar színház a Katona által került rá az európai listára; azelőtt ugyanis nem volt rajta. Legkevésbé akkor, amikor a magyar film hírnevet szerzett: a 60-as években. A magyar színháznak még árfolyama sem volt akkor, amikor közvetlen szomszédainkét már magasan jegyezték. A Katona ma a toplistán van, és az Európai Színházi Unió alapító tagja.

Zsámbéki Gábor ma az Európai Színházi Unió elnöke. Giorgio Strehler után lett az. Másodszor is újraválasztották. Másodszor hozta Budapestre tizennégy hónappal ezelőtt az Unió fesztiválját; azokat az előadásokat, amelyeket látni érdemes. Ezáltal nemcsak a magyar színházművészetet, hanem a magyar közönséget is bevonta Európa művészi áramkörébe. És benevezi a nemzetközi versenybe azokat a fiatal rendezőket - Székely Gábor tanítványait -, akik közül egyesekre már szaktekintélyek is fölfigyeltek, és ennek köszönhetően nagyobb nemzetközi támogatást kapnak mint hazait. Zsámbéki Gábor tehát kiajánlja a fiatal rendezőnemzedéket, miközben hangsúlyozza, hogy nem szeretné kiárusítani is őket; hátha itthon eszébe jut a kulturpolitikának, hogy nemzeti színházi milliárdokból a fiatal tehetségeknek is hullajtson filléreket.

A rendező, az igazgató, a menedzser és a kulturdiplomata - összefoglaló néven a Zsámbéki Művek - tehát e rövid kompiláció tanusága szerint folyamatosan és eredményesen dolgozik. Aminek szemléletes példája, hogy a díjazott ma azért nem lehet jelen, mert éppen ezekben a percekben zajlik az a színházi bemutató, amelyet külföldön rendezett. Hadd köszöntsem tehát Zsámbéki Gábort és Soros-díját megkülönböztetett tisztelettel: in absentia.

Koltai Tamás